"Egyszer úgyis visszakapod, ne bánkódj emiatt!"
Ez járt minden egyes héten, minden egyes napon, minden egyes órában, percben, másodpercben a fejemben. Nem telt el úgy óra, hogy ne gondoltam volna rá. Borzasztóan hiányzott.
Mindig ezt mondogattam magamban, hogy "majd jobb lesz." "felejtsd el."
De nem ment. Túlságosan is szerettem ahhoz, hogy elengedjem, mellesleg szüksége is volt rám.
Egy idegbeteg volt. Élete során több gyereket vert meg, mint amennyi csillag van az égen. És én még mindig mellette állok. Mert nekem is szükségem van rá.
Szokás szerint tűkön ülve vártam a kicsöngőt, hogy rohamléptekben menekülhessek ebből az iszonytató kínzókamrából, amit iskolának hívnak.
Undorodtam az összes embertől és tanártól itt. Az egyetlen menedékem a barátaim és ő volt.
Ahogyan kicsengettek, mint akit nyílpuskából lőttek ki, úgy kaptam fel a táskámat, és rohantam ki az osztályból.
-Hyuck? Hey! Hová rohansz? - kiáltott utánam az egyik barátom, Jeno. De mintha meg sem hallottam volna.
Úgy suhantam végig a fekete-fehér kockás folyosón, mint aki az életéért futna.
Közben nekimentem egy-két embernek, de ilyenkor mit számít már az... A lényeg, hogy ma van a napja annak, hogy találkozhatok vele.
Ahogyan kiértem az iskolakapun, megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
Beszívtam a friss levegőt.
Majd futottam tovább, le a lépcsőn.
Sietve mentem végig az eső áztatta úton.
Jövök már, Mark.
Rohantam a villamosmegálló felé, hogy elérjem a villamost, vagy ha el is megy, legalább be tudjak állni a megállóba, hogy ne ázzak meg annyira.
A villamos természetesen az orrom előtt ment el, a sofőr kishíján hogy rám is csukta az ajtókat.
Ennyire érdemlem meg, hogy éljek. Már csak Mark miatt érdemes ezt az egészet csinálni. Meg reménykedni abban, hogy egyszer kiengedik onnan.
Fájt a tudat, hogy a szerelmem egy elmegyógyintézet falai közé van rekesztve. Pedig egyáltalán nem lenne szüksége ilyen módszerekre. Nem neki való.
Tönkretették.
Rosszul bánnak vele.
Ok nélkül ráfognak mindent, ha történik valami.
Előítéletesek vele szemben.
Utálják a múltja miatt.
De az már csak a múltja. És ezt nem képesek az emberek felfogni.
És hogy miért nem?
Mert idióták. Mert nem tudnak a dolgok mögé nézni.
Mert... Mert fájdalmat akarnak okozni másoknak. Az érzékeny lelkeknek. Az olyanoknak, akik tettek valamit a MÚLTBAN. De már megbánták... Mert ők nem tudják megvédeni magukat többé.
Ezek a gondolatok futottak végig az agyamon, ahogyan álltam a megállóban, az előttem elsuhanó tömeget és autókat nézve.
Mikor ideért a villamos, rápillatottam az órámra. Pontosan öt percet álltam itt. És mennyivel többnek tűnt... Egy örökkévalóságnak.
A villamoson helyet foglalva bedugtam a fülhallgatómat a fülembe, majd kifelé bámultam az ablakon, és hagytam, hogy újra elvesszek a gondolataimban. A tudat, hogy végre újra láthatom Markot, egyben nagyon izgatott, és elszomorított egyben.
Izgatott voltam, mert végre elérkezett az a pillanat, amit megérdemeltünk.
Elszomorított, mert borzasztó volt végignézni a szenvedését.
Minden egyes alkalommal imádkoztam, hogy amikor belépek, ne egy depressziós, szörnyű állapotban lévő fiút kelljen látnom, de sajnos ez az "álmom" gyorsan elszállt, amikor megláttam. Össze voltam törve. Nem így terveztem a jövőt. Egyáltalán nem így.
A villamos kinyitotta az ajtókat, én pedig leszálltam. Az intézet innen még másfél kilométer séta volt.
Az eső még mindig szakadt. Esernyő sem volt nálam a legnagyobb szerencsémre. Csurom vizesen baktattam végig a szürke utcákon. Vizes tincseim mindig a szemeimbe csúsztak, akárhogyan tűrtem el.
Az emberek, akik elsétáltak mellettem, mind ugyanolyan szürkék voltak, mint az utak. Csak bámultak maguk elé, miközben siettek valahová, többnyire esernyővel a kezükben. Közönséges, buta emberek voltak. Csakúgy, mint én. Én sem voltam külömb, pedig mindig szidtam a többi személyt a környezetemben. És én is egy közönséges hülye vagyok.
Egy idő után az embereket sem láttam, csak az esernyőket, amelyeket a fejük felé tartva visznek.
Ahogy egyre jobban lelassultam, eszembe jutottak Mark szavai.
„Örökké veled leszek."
„Soha nem hagylak el."
„Mi leszünk a legboldogabb pár a világon."
„Minden esőfelhő végén ott van a szivárvány."
Nem bírom.
Meg fogok őrülni.
Egyszerűen akármilyen kedves szavak voltak ezek, mindegyik mintha egy késszúrás lett volna. Mark nekem nagyon fontos volt, és az, hogy most ilyen szörnyű helyzetben vagyunk, nem könnyítette meg a dolgokat.
Fel kellett gyorsítanom a lépteimet, ha oda akartam időben érni. De úgy éreztem, képtelen vagyok rá.
Az eső egyre jobban szakadt, és úgy éreztem, már sohasem érek oda.
Pedig csak szinte fél kilométeren múlt boldogságom. Ötszáz méter. Ötszáz lépés. Ennyi választott el Marktól. Attól a személytől, akit a legjobban szerettem.
Sodródom az árral. Képes leszek valaha is kilépni ebből a körforgásból?
Nem is tudom, hogyan csináltam...
Talpra álltam.
Futni kezdtem.
Marknak szüksége van rám.
És nekem is rá.
Ez lebegett a szemem előtt.
„Soha ne nézz hátra"
„Ne feledd, soha nem hagylak itt."
Két perc múlva a tüdőmet köpködve roskadtam le az intézet előtti egyik padra.
-Nem bírom - sóhajtoztam.
A futásban nagyon ki lehet fáradni, főleg, hogyha percek alatt futsz le több száz métert. De Markért megéri.
Nagyon is.
Vagy tíz percig ültem és lihegtem. Kapkodtam a levegőt.
Szerintem ideje lenne bemenni.
Lassan felálltam.
A fülemben dobolni kezdett a vér, ahogyan elindultam, hogy megmásszam a lépcsőket. És ez a pár fok... Olyan soknak tűnt.
Csak lépkedtem és lépkedtem fel a fehér márványlépcsőkön, mire a következő pillanatban az ajtó előtt álltam. Szép nagy tölgy faajtó.
Egy pár pillanatra elkalandozott a fantáziám.
Majd lenyomtam a kilincset.
Ahogyan beléptem a nagy előterembe, a fogadócsarnokba, furcsa érzés fogott el. A gyomrom görcsbe rándult. Végigmértem mindent, holott már ezerszer jártam itt. Minden hófehér volt. A falak, a folyosó, a padlólapok.
Leültem és vártam. Nem sokkal később szólítottak is.
-Tessék jönni, fiatalember.
Odaléptem a kis pulthoz, majd leültem a kis fehér székre.
-Kihez érkezett? - kérdezte kedvesen mosolyogva a nő, aki a fülkében ült. Nem is értettem, valaki hogy mosolyoghat ennyire, ha egy rakás idiótával van összezárva.
-Mark Lee-t keresem. - vágtam rá ridegen. Szinte majdnem az asztalra csaptam.
-Rendben. Azonnal keresem. Mark Lee... Mark Lee.
"Nyögd már ki, kérlek."
Egy örökkévalóságig tartott, mire bepötyögte a nevet a gépbe, majd megtalálta.
-Első emelet, harmadik ablak. - mosolygott újra szemüvege mögül.
Én csak egy gúnyos mosolyt dobtam vissza, majd leszálltam a székről. Sietve elindultam felfelé a lépcsőkön ismét.
Közben egyre jobban izgultam. Libabőrös lettem. Kirázott a hideg.
Ahogy sétáltam végig az ablakok előtt, nem nagy meglepettséggel vettem észre, hogy mindegyik ablak mögött egy ember ült. Volt, amelyik az ablaküveget verte, volt, amelyik csak nézett ki magából. Ezeknek az embereknek már élni sincs kedvük. Legalábbis a nagy részének. Amit meg is értek.
Csak sétáltam végig a hátborzongató folyosón. Mivel a számozás hátulról kezdődött, ezért Mark ablaka az egyik leghátsó volt.
Láttam, hogy hamarosan vége a folyosónak, így közeledtem hozzá.
És a következő pillanatban ott álltam az ablak előtt. Markkal szemben.
Ott ült komoran, és a lelkébe fordulva nézett rám.
Szinte farkasszemet néztünk.
Idegességemben az ujjaimat tördeltem.
Majd lassan helyet foglaltam. Egy darabig csendben néztük egymást.
-Szia Mark - szólaltam meg végül elsőnek.
-Szia - köszönt vissza. De nem mutatott semmilyen érzelmet az arcán. Egy üres Mark Lee-t láttam magammal szemben. És ez nem az a Mark Lee, akit megismertem.
Mark most valamiért más volt. Még rosszabbul nézett ki, mint egyébként szokott. Az arca sápadt volt és beesett. Soha nem volt egy kövér gyerek, de most még jobban lefogyott. A szemei karikásak voltak. Borzalmasan látvány tárult elém, ahogyan őt méregettem.
-Mi újság? - kérdeztem, de nem nagyon hatotta meg. Ugyanúgy kifejezéstelenül nézett rám.
-Semmi. Szokásosan itt bent rohadok a négy fal között - vonta meg a vállát.
Amikor Mark még rendes iskolába járt, egy életvidám gyerek volt. Igaz, hogy rengeteg fájdalmat okozott sok mindenkinek, de nekem sohasem. És a többi barátját sem bántotta.
Megvolt a jó oka arra, hogy mindenkit verjen. Őt is állandóan verték otthon.
Nagyon kevés embert engedett közel magához, és még annál is kevesebben értették meg, mit is érez valójában. Hogy mi játszódik le benne.
-Veled akarok lenni. - törte meg a csendet Mark.
Hirtelen felkaptam a fejemet erre a mondatra.
Nem nagyon tudtam először reagálni. Nem akartam reagálni. Pontosabban a testem nem akart. Nem tudtam, hogy mi lenne erre a legmegfelelőbb válasz.
-Én is veled. De nem hiszem, hogy ez most lehetséges.
Mark hirtelen váltott át kifejezéstelenből szomorúra.
-Tudom... - suttogta. Az üvegre tapasztotta a tenyerét, és a szemeiben már sokkal inkább szomorúság és keserűség látszott.
Én is odaraktam a tenyeremet. Az övére. Szeretnék rajta segíteni, de nem megy. Nem tudok. És ez nagyon bosszant.
"Mark... Már fél éve, hogy nem érinthettelek. A csodás ajkaidat, a gyönyörű szemeidbe csak egy üvegfalon keresztül nézhettem. A puha, selymes kézfejedet nem foghatom. Nem szagolhatok illatos hajadba."
Kellett valami témát találjak, hogy ne legyen ilyen kellemetlen a légkör kettőnk között, holott soha nem volt az. Egészen eddig.
-Mark. Ugye eszel rendesen? Nagyon beesett az arcod. És sápadt is vagy.
-Az itteni ételt nem eszem meg. Egy borzalom.
Egy nagy sóhaj hagyta el ajkaimat. Most sem tudtam segíteni rajta.
-Én vagyok a borzalmas - fakadtam ki. - Hagytam, hogy ilyen helyzetbe kerülj, holott nem kellett volna.
Elkeseredetten néztem Mark szemeibe.
-Nem... Hyuck. Kérlek, ne hibáztasd magad emiatt. Erről nem tehetsz. Nem tehetsz róla, hogy egy idegbeteg vagyok, és állandóan másokat bántalmazok. Ártatlan gyerekeket vertem meg, holott meg sem érdemelték volna. Számomra felfoghatatlan, hogy hogy állhatsz még mindig mellettem.
-Soha nem foglak elhagyni. Akkor sem, ha atomkatasztrófát robbantasz ki. Mindig melletted fogok állni. És kérlek, ne szomorkodj. Azt akarom, hogy boldog legyél, még ha nem is tudok minden nap itt lenni melletted.
-Gondolatban mindig itt vagy velem - mosolygott Mark. Talán az volt az első alkalom, hogy mosolyt láttam az arcán, amióta itt éli az életét.
-Ne bánkódj. Amikor lehetőségem lesz rá, úgyis eljövök. És akkor boldog leszel. Igaz?
-Igaz. - Mark arcába egyből egy kis szín szökött, ahogyan újra elmosolyodott.
Hirtelen megint váltottunk, azonban most a melankolikus hangulat egészen kellemes lett. Ebben a pillanatban elfeledtem az előbbieket. Az összes gondolatomat. Csak Mark volt és én.
-És? Mit mondott? - faggatott Jisung másnap az iskolában.
-Semmi. Megígérte, hogy nem lesz többé szomorú. És én is megígértem neki, hogy örökké vele maradok, és egyszer újra együtt fogunk mindent csinálni.
-Hát, ezt felettébb jó érzés hallani - mosolyodott el Jeno.
-Szerintem is - csatlakozott Renjun, Jeno karjába simulva.
De ahogy mondta nekem Mark; az elménkben mindig is ott voltunk egymásnak, és ott is leszünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése